(Majdnem) vége az első fejezetnek

Kedves mindenki!

Minden valószínűség szerint ez az utolsó postom mielőtt hazatérek, így eldöntöttem, hogy betartom egy régebbi ígéretem és visszatérek szeretett gondolatjeles formátumomhoz hogy jelentsek néhány, a mindennapok állóvizét kissé felkavaró eseményt az elmúlt hónapokból.

-         Egészen őszintén: Lincolnban magyarul beszélni király érzés! Tibinek köszönhetően jó párszor megtapasztalhattam ezt az elmúlt félévben. Az élmény néha igazi magyaros estébe torkollott… amit most inkább nem részleteznék. A magyar nyelvnek egyébként van még egy előnye: segít a munkatársaimnak felismerni mikor vagyok igazán mérges. Az angol kifejezések egyszerűen kevesek akkor, amikor igazi szenvedéllyel kell gyűlölni a technikát vagy a világot.

-         Sikerült találnom egy küzdőpartnert! Így egy pár hétig újra élőbbnek éreztem magam (durván hiányzik a karate!). Viszont utána Koichi egyszerűen felszívódott… így maradt újra a konditerem és a medence. Most hogy végre az idő is megnormálisodott, mehetek újra bringázni… de azért jó lesz majd újra küzdeni egy kicsit otthon. Jövőre meg lehet, hogy találok majd itt egy klubot hiánypótlónak (a módszertan tanáromról kiderült hogy nagy küzdősportos arc és megvannak még az ismeretségei a városban, talán tud majd valami jót).

-         In Flames koncert: őszintén szólva a legjobb rész a bemelegítés volt, amit Frankkel követtünk el a kolesz és a helyszín között. Büszke vagyok rá, hogy én lehettem az aki moderálta a helyi amerikai és a magyar kultúra csodás szintézisét… és bemutathatta a helyieknek a boroskólát. Ettől eltekintve a koncert elég kasa volt, az egyik előzenekar (All Shall Perish) pedig még rajtuk is túltett. Veszteségek: az én részemről egy mobilakku és egy fogvédő, Frankéről egy törött ujj. Összességében ez volt a legjobb (és sajnos kábé az egyetlen) metál élményem Lincolnban, de legalább mintaszerűen sikerült kiélvezni.

-         Stammtisch: hogy végre gyúrjak egy kicsit a német nyelvtudásomon, összeszedtem magam és elmentem erre a képződményre. A dolog lényegében egy német beszélgetőtársaság, amelynek célja a lelkes németül tanulóknak kötetlen gyakorlási lehetőséget biztosítani. Jó is volt ez… mindaddig, amíg át nem került egy viszonylag tisztességes pizzeria/kocsmából egy kávézó/étterem/pékségbe. Így kénytelen voltam a kedd esti német filmklubra váltani. Június, Goethe Intézet: jövök… (az univerzum segítsen mindkettőnket!)

-         A szombat esték mindig … na jó, alkalmanként szórakoztatók. Alaphelyzetben az itteni haverokkal robotoltam a helyi kocsmák megismerésének rögös útján… ami néha emlékezetes, de nyilvánosan kevéssé vállalható élményekhez vezetett (személyesen továbbra is szívesen mesélek).

-         Néhányszor meghódítottam a világot. Na nem a valóságban (azt azért csak észrevettétek volna), nem is az álmaimban (annyira nem vagyok egocentrikus), hanem Rizikóban. Bár mire odáig jutottunk, a legtöbbször már agyhalott voltam… de azért móka.

-         Végül vállalom a kockaság kockázatát és bedobok néhány munkával kapcsolatos mondatot. A munkám és a projektek, amiken dolgozom abszolút a legjobb itteni élményeim között vannak. Külön öröm, hogy a PIK-el és Ágival sem szakadt meg a kapcsolatom, aminek remélhetőleg hamarosan jó kis publikációk lesznek az eredményei.

Röviden összefoglalva: szép volt, jó volt, de most már nagyon várom, hogy hazamehessek. Nem mintha nem érezném itt jól magam (na jó, az utóbbi hetekben már ez is stimmel), hanem azért, mert nagyon hiányzik a család, a csapat és persze a kedves. Jó lesz már végre személyesen is megosztani veletek a történeteket… és úgy általában, az életet.

Balázs (valószínűleg nyárig utoljára)