Halihó magyarul értő olvasók:
Ezúttal igyekszem rövidre fogni a mondandómat, ami így
arányban fog állni a tavaszi szünet hosszával:) Ahogy néhányan már tudjátok, az
a szerencse ért, hogy a tavaszi szünetet munka helyett szerelmemmel, Alinával
tölthettem a cantabriai Santanderben (ami ugye Spanyolország egy büszke
tartománya).
Összességében őszintén mondhatom, hogy nagyon jól éreztük
magunkat. Sokat sétáltunk a városban, láttunk az óceánt (úgy tűnik, az én
esetemben másodszor: ahogy Arto informált róla, a norvégiai szakasz is számít),
csináltunk sok faszályos spontán programot és – legalábbis részben –
újratöltöttük azokat a bizonyos elemeket. Külön örömteli bónusz volt, hogy az
egy hét alatt többször tudtam beszélni a családdal és közeli barátokkal: úgy
tűnik, a fizikai közelség (na meg az EU-ból EU-ba olcsóbb tarifa;)) még mai
világunkban is számít…
A legfontosabb az volt, hogy együtt legyünk és ezt büszkén
mondhatom, hogy sikerrel végrehajtottunk!;) A legjobb tapasztalat az volt, hogy
tanúi lehettünk a santanderiek virágzó társas életének: az otthon ülés és
TV/net variációk helyett a helyiek úgy tűnik, teljesen elavult módon az igazi
társas kapcsolatokat preferálják. Ráadásul korcsoporttól függetlenül! Fantasztikus
élmény volt látni, hogy még az idősek is mennyit spannolgatnak az utcán, nem
beszélve az egészen fiatal gyerekekről és teljes családokról.
Összefoglalva úgy tűnik, jó öreg Európánk még mindig kedvel
és azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy az érzés kölcsönös!
A történet néhány része képekben:
No comments:
Post a Comment