98%-ban a munkáról (na jó, nem is...)

Már a múltkor elhatároztam és ezennel tartom magam ahhoz, hogy ezúttal többet írok a munkával kapcsolatos elfoglaltságaimról (hirtelen - és nem is kicsit másnaposan - nem találtam ennél jobb definíciót).

Ami az egyetemet illeti, egyelőre nagyon tetszik. Szép a város és az egyetemi kapmusz is nagyon, ráadásul busszal néhány perc alatt ott vagyok. A Ph.D.-val járó feladatkörök két nagy részre oszlanak, a kreditekre és az asszisztenskedésre. Az előbbi három nagy tárgy teljesítésében testesül meg (félévente), tehát egyelőre órákra járok, rengeteget olvasok és sokat tanulok. Az asszisztenskedés pedig normál esetben tanulást vagy kutatást jelent, az enyémben az utóbbit; vagyis a tárgyak után fennmaradó kb. 15-20 munkaórában a graduate advisorom, John Hibbing és társa, Kevin Smith munkáját kell segítenem.

Múlt szerda óta azt is tudom, hogy első körben mit várnak el, meg kell, mondjam, meglehetősen ambiciózus a terv: nem kevesebb a hosszú távú cél, mint a politika és politikával kapcsolatos gondolkodás nemzetközi kontextusban értelmezhető fő meghatározó dimenzióinak megtalálása. Szerencsére vannak már adatok, amiken garázdálkodhatok és tervek is bőven, de az biztos, hogy ez egy igen nagy fa… egyelőre bízom benne, hogy elég erős fejszém van már alapból, amit az itteni képzésem tovább fog ’élezni’.

Itt egyébként az a filozófia, hogy mindent megadnak neked, ami a szakmai sikerhez kell, hiszen ez az érdekük nekik is, az egész rendszer így van felépítve. Így is van, aki már hetedik (!) éve nyomja, de az átlag 4 év körül van. Én szerencsés vagyok, mivel az otthon megszerzett mester-szintű kreditjeim egy részét el tudom fogadtatni majd jövőre, így felgyorsíthatom a folyamatot, ha akarom (na meg ha az advisorom támogat benne)

A tanszékről szólva egyelőre úgy tűnik, szerencsés vagyok, mivel egy csomó intelligens és nagy tudású ember közé csöppentem, akik ráadásul elég heterogén csoportot alkotnak, szóval vannak (tudományos) viták bőven. Sokat fogok tanulni tőlük. A főnök, ahogy már fent említettem, John Hibbing, aki nagyon nagy koponya és elég híres arc a maga területén, ezen felül elképesztően jó tanárnak tűnik (beültem néhány fiataloknak tartott órájára), mindemellett nagyon közvetlen és szerény. Kevin Smith-ről hasonló jókat tudnék elmondani.

A többi Ph.D. hallgató között van néhány fura figura, de a többségük igen jó arc. Csütörtökön már el is mentünk kocsmázni újra… de ez egy másik történet:) A legjobb arcnak Frank, az irodatársam tűnik, aki ráadásul a metált is csipázza, jó humora van és New Jersey-ből származik (2 sarokra a bolttól, ahol a Shop Stop-ot forgatták). Már kovácsolunk terveket a jövőre nézve, ezek között van néhány ambiciózus, de a közeljövőbeli (értsd: október vége után…) látogatás a szomszédos Omahába tűnik a legreálisabbnak.

A végére pedig néhány vicces dolog az eddigi gyűjteményemből: néhány amerikai haverom az hitte, a kosárlabda teljesen az ő sportjuk és Európában nem is létezik; a többségnek fogalma sincs, mi az a kézilabda; néhány kínai még nagy vonalakban sem tudta elhelyezni Magyarországot a térképen (azt hiszem, Dél-Amerika nyert…); az egyik koleszos csávó konyhaművészete csúcsaként (amire egyébként elég büszike…) pedig a puliszkát aposztrofálta… jól elleszek itt!;)

Az emberekről, 1. rész

Ahoy mindenkinek!

Sikerült már a harmadik hét letelte előtt elúsznom, juhé! Mindemellett természetesen nem feledkezhetek el a barátaimról, na meg jól is esik a több 100 oldal (egyetlen alkalomra egy tárgyból) olvasása mellett egy kis írás. Többen kértétek, hogy írjak azokról, akik körülvesznek, így ezúttal majdnem kizárólag az emberekről lesz szó.

A koleszos arcokkal lógok a legtöbbet, ami bizonyára nem lepi meg volt vagy jelenlegi kollégista barátaimat.

Véletlenül úgy alakult, hogy a legjobb arcok pont a szomszédaim:) Az egyikük indiai és Pankaj-nak hívják (az utolsó betű a cs és a zs között van valahol kiejtésben). Kicsit fura néha, de ez szerintem elsősorban a kulturális különbségeknek tudható be. Biztos én is fura vagyok neki. Hozott magával 4 kg fűszert Indiából, anyagilag otthonról elég jól el van eresztve (de ezzel egyáltalán nem hivalkodik), laza, jó fej és nyugis arc. 22 éves és biomérnöki mesterszakra jár.

A szembeszomszédom pedig Tim, aki helyi, azaz Nebraskából származik, bár az északi teljesen rurális tartományok valamelyikéből. Ő is 22 és 4 évet szolgált a seregben (azt már érzem, hogy ez Amerikában máshogy működik, mint a világ legtöbb országában), így most kezdi csak az egyetemet. Vékony, sötét hajú igazi farmergyerek. Jó humora van és megfelelő iróniával fordul a saját népe felé (ez egyébként egyáltalán nem ritka). Inni is szeret elvileg, bár ezt még nem nagyon próbáltuk ki (Pankajzsal 2 napja megszegtük a törvényt, amikor megittunk a szobájában fejenként egy sört).

Rajtuk kívül még egy csomó jó arc ember lakik itt, nagyjából fele-fele arányban amerikaiak és külföldiek. Egy német meg egy brazil lánnyal szoktunk még spannolgatni, nem hatalmas partiarcok, de jó fejek. Főzni is tudnak, amint az már többször kiderült. Ha már itt tartunk: ma volt nálunk vendégség, amire a koleszon kívüli arcok közül kevesen jöttek el, de így is voltunk vagy 15-20-an. A menü: magyaros bableves, kínai ’dumpling’-ok 4-féle töltelékkel, kukoricakása és zöldséges marhahús (német módra).

Ha már kínaiak: belőlük van bőven. Angolul nem nagyon tudnak – tisztelet a kemény 1 kivételnek – de aranyosak és nem csak egymással lógnak, bár főleg azért igen. Néhány amerikai srác érdemel még említést, pl. Jonathan, a szomszédom, akinek baromi jó fanyar humora van (igazi lázadó keresztény neveltetésű csávó; ahogy ma megtudtam, tegnap a város legnagyobb könyvesboltjában átpakolta az összes bibliát a vallás-szekcióból a ’fikció’ szekcióba); na meg Martin, aki ¼ részben szamoai, fekete, román és indiai. Ghulam egy afgán arc, akinek 2 kis gyermeke van otthon és szerető felesége (őszintén nem tudom, hogy bírja, kérdeztem, de ő se tudta megmagyarázni), amúgy szaktársam és jókat lehet vele dumálni.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell még említenem a talán legviccesebb lakókat: a hármasikreket. Nagyon durva és számomra teljességgel felfoghatatlan, hogy miért járnak ugyanabba a városba, ugyanarra a szakra ugyanazon az egyetemen… de ha már így van, könyörgöm, miért laknak UGYANABBAN A KOLLÉGIUMBAN?? Egyébként igazi parasztok a szó közepesen sértő értelmében. Nincs velük gond, nem ártanak senkinek, de ők testesítik meg a tipikus amerikai sztereotípiákat: szarnak a szelektív szemétgyűjtésre (pedig ott állnak a kukák a kommunális mellett 1 méterrel) és általában mindenre és mindenkire; nincs egy jó szavuk senkihez, csak a country-t szeretik, nem tűnnek túl okosnak és nagyon fura a hozzáállásuk.

A múltkor beerpongoztunk Timmel (majd egyszer erről is írok, ha jobb leszek benne), az egyikük arra járt és az egyik rosszul sikerült dobásom láttán csak annyit mondott: „Hát ez szánalmas volt”, villantott egy félmosoly-szerű vigyort és elment. Én jól szórakoztam:)

Rajtuk meg néhány egyéb fura emberen kívül azonban – ahogy erre számítottam is – abszolút jó tapasztalataim vannak az amerikaiakkal. Kedvesek, nyitottak és segítőkészek. Kíváncsian várom, hogy még többüket megismerjem!

A nem koleszos arcokról majd később írok, ez a bejegyzés már így is meghaladta a normál ’kattintok és belenézek’ határt (valószínűsítem, hogy a legtöbben el se jutottak idáig az olvasásban, akik igen, azoknak gratulálok, szóljatok, ha hazaértem és veszek 1-1 Kőbambit/egyéb sört/üdítőt). Összefoglalva elmondhatom, hogy jól elvagyok itt és nincs panaszom a szociális életre. Barát-alapanyaggal még nem találkoztam, amin nem stresszelek sokat (hál’Istennek barátaimnak itt vagytok már ti); de haver akad bőven.

Üdv Lincolból!