(Majdnem) vége az első fejezetnek

Kedves mindenki!

Minden valószínűség szerint ez az utolsó postom mielőtt hazatérek, így eldöntöttem, hogy betartom egy régebbi ígéretem és visszatérek szeretett gondolatjeles formátumomhoz hogy jelentsek néhány, a mindennapok állóvizét kissé felkavaró eseményt az elmúlt hónapokból.

-         Egészen őszintén: Lincolnban magyarul beszélni király érzés! Tibinek köszönhetően jó párszor megtapasztalhattam ezt az elmúlt félévben. Az élmény néha igazi magyaros estébe torkollott… amit most inkább nem részleteznék. A magyar nyelvnek egyébként van még egy előnye: segít a munkatársaimnak felismerni mikor vagyok igazán mérges. Az angol kifejezések egyszerűen kevesek akkor, amikor igazi szenvedéllyel kell gyűlölni a technikát vagy a világot.

-         Sikerült találnom egy küzdőpartnert! Így egy pár hétig újra élőbbnek éreztem magam (durván hiányzik a karate!). Viszont utána Koichi egyszerűen felszívódott… így maradt újra a konditerem és a medence. Most hogy végre az idő is megnormálisodott, mehetek újra bringázni… de azért jó lesz majd újra küzdeni egy kicsit otthon. Jövőre meg lehet, hogy találok majd itt egy klubot hiánypótlónak (a módszertan tanáromról kiderült hogy nagy küzdősportos arc és megvannak még az ismeretségei a városban, talán tud majd valami jót).

-         In Flames koncert: őszintén szólva a legjobb rész a bemelegítés volt, amit Frankkel követtünk el a kolesz és a helyszín között. Büszke vagyok rá, hogy én lehettem az aki moderálta a helyi amerikai és a magyar kultúra csodás szintézisét… és bemutathatta a helyieknek a boroskólát. Ettől eltekintve a koncert elég kasa volt, az egyik előzenekar (All Shall Perish) pedig még rajtuk is túltett. Veszteségek: az én részemről egy mobilakku és egy fogvédő, Frankéről egy törött ujj. Összességében ez volt a legjobb (és sajnos kábé az egyetlen) metál élményem Lincolnban, de legalább mintaszerűen sikerült kiélvezni.

-         Stammtisch: hogy végre gyúrjak egy kicsit a német nyelvtudásomon, összeszedtem magam és elmentem erre a képződményre. A dolog lényegében egy német beszélgetőtársaság, amelynek célja a lelkes németül tanulóknak kötetlen gyakorlási lehetőséget biztosítani. Jó is volt ez… mindaddig, amíg át nem került egy viszonylag tisztességes pizzeria/kocsmából egy kávézó/étterem/pékségbe. Így kénytelen voltam a kedd esti német filmklubra váltani. Június, Goethe Intézet: jövök… (az univerzum segítsen mindkettőnket!)

-         A szombat esték mindig … na jó, alkalmanként szórakoztatók. Alaphelyzetben az itteni haverokkal robotoltam a helyi kocsmák megismerésének rögös útján… ami néha emlékezetes, de nyilvánosan kevéssé vállalható élményekhez vezetett (személyesen továbbra is szívesen mesélek).

-         Néhányszor meghódítottam a világot. Na nem a valóságban (azt azért csak észrevettétek volna), nem is az álmaimban (annyira nem vagyok egocentrikus), hanem Rizikóban. Bár mire odáig jutottunk, a legtöbbször már agyhalott voltam… de azért móka.

-         Végül vállalom a kockaság kockázatát és bedobok néhány munkával kapcsolatos mondatot. A munkám és a projektek, amiken dolgozom abszolút a legjobb itteni élményeim között vannak. Külön öröm, hogy a PIK-el és Ágival sem szakadt meg a kapcsolatom, aminek remélhetőleg hamarosan jó kis publikációk lesznek az eredményei.

Röviden összefoglalva: szép volt, jó volt, de most már nagyon várom, hogy hazamehessek. Nem mintha nem érezném itt jól magam (na jó, az utóbbi hetekben már ez is stimmel), hanem azért, mert nagyon hiányzik a család, a csapat és persze a kedves. Jó lesz már végre személyesen is megosztani veletek a történeteket… és úgy általában, az életet.

Balázs (valószínűleg nyárig utoljára)

End of the first chapter

Hello everyone,

This is most likely my last post before I go back home so I have decided to dedicate it to fulfilling an earlier promise. I will now turn to my beloved bullet point format to report some more out-of-the-ordinary events that have taken place in our dear Lincoln in these past few months. Enjoy:)

• In Flames concert: honestly, the best part was probably the pregaming I did with Frank. I am proud to have introduced the great ‘wine and coke’ to the equally great American culture. I hope this union will bear many a great fruit… Seriously, the show was great, the support (All Shall Perish) probably even a notch better. We had a great time and a substantial amount of booze. Losses: a phone battery and a mouthpiece on my part, a broken finger on Frank’s. Best (and unfortunately, the only) true metal night in the U.S. so far; but at least I enjoyed it in due fashion.
• I found a sparring partner so I felt very much alive again (God I need karate!) for a few weeks. Then he disappeared… so I got back to doing stuff on my own at the gym/pool. Now that the weather is finally nicer, I can also ride my bike around… nevertheless look forward to doing martial arts again. After the last class with my methods teacher, I learned that he used to be a fighter and still knows some people around here… will definitely be worth a shot next semester.
• To be a 100% honest with y’all, speaking Hungarian in Lincoln feels awesome! Thanks to T.B. (or in its original form, Tibi), I had the chance to experience this a few times. We even had a few truly Hungarian nights… with all the excesses you can imagine. About the language: it also provides my friends in the computer lab an opportunity to detect if I’m really pissed off about something. English words just don’t suffice once you get passionately hateful.
• Stammtisch: in order to up my German skills, I finally gathered up the courage to attend this great and pretty old creature, a German conversation table. Its basic purpose is to provide students of German the opportunity to practice their beloved passion in a free environment. It was fun, mostly until it relocated from a bar to a café/restaurant/bakery. Shame, shame. So I had to substitute it with the German movie club on Tuesday nights. Goethe Institute exam in June: here I come…(the universe help us both).
• Saturday nights are always… okay, occasionally fun. I usually choose to hang out with friends in bars, which sometimes leads to quite memorable experiences. Some of those I can’t share here, but will be more than happy to do so if asked in person.
•  I have conquered the world a few times. Not in my dreams (not that egocentric), but in the game of Risk. Even though by the time we usually get there I’m completely braindead. Mission cards --> even more fun.
• And yes, I will be nerdy enough to briefly mention some work-related stuff. My work in general, and my own projects in particular are definitely among my most rewarding experiences here. A special source of pleasure is my continued cooperation with PIL (kudos, guys, you are doing an amazing job) and Ági, which will hopefully result in some groundbreaking… okay, at least cool discoveries and articles soon.

In short, it has been fun but boy, do I look forward to going back!:) Not because I don’t like it here, but mostly because I miss my people, my folk, my gang... and my beloved. It will be great to share all the stories… and in general, life with you again.

Balazs out (most likely for the whole summer but we'll see)

Tavaszi szünet - magyarul is

Halihó magyarul értő olvasók:

Ezúttal igyekszem rövidre fogni a mondandómat, ami így arányban fog állni a tavaszi szünet hosszával:) Ahogy néhányan már tudjátok, az a szerencse ért, hogy a tavaszi szünetet munka helyett szerelmemmel, Alinával tölthettem a cantabriai Santanderben (ami ugye Spanyolország egy büszke tartománya).

Összességében őszintén mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Sokat sétáltunk a városban, láttunk az óceánt (úgy tűnik, az én esetemben másodszor: ahogy Arto informált róla, a norvégiai szakasz is számít), csináltunk sok faszályos spontán programot és – legalábbis részben – újratöltöttük azokat a bizonyos elemeket. Külön örömteli bónusz volt, hogy az egy hét alatt többször tudtam beszélni a családdal és közeli barátokkal: úgy tűnik, a fizikai közelség (na meg az EU-ból EU-ba olcsóbb tarifa;)) még mai világunkban is számít…

A legfontosabb az volt, hogy együtt legyünk és ezt büszkén mondhatom, hogy sikerrel végrehajtottunk!;) A legjobb tapasztalat az volt, hogy tanúi lehettünk a santanderiek virágzó társas életének: az otthon ülés és TV/net variációk helyett a helyiek úgy tűnik, teljesen elavult módon az igazi társas kapcsolatokat preferálják. Ráadásul korcsoporttól függetlenül! Fantasztikus élmény volt látni, hogy még az idősek is mennyit spannolgatnak az utcán, nem beszélve az egészen fiatal gyerekekről és teljes családokról.

Összefoglalva úgy tűnik, jó öreg Európánk még mindig kedvel és azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy az érzés kölcsönös!

A történet néhány része képekben:

My spring break

Hello everyone,

This time I will try to keep it short, at least commensurate with the length of the spring break we had. As some of you know, I was fortunate enough to spend it with my loved one, Alina in Santander, Cantabria (for those of you that still haven’t figured it out, yes, in Spain:))

All in all, I can say that we had a great time. Took many long walks in the city, saw the ocean (apparently for the second time in my life since the coast of Norway also seems to count), did many cool spontaneous things and managed to at least partially recharge those batteries... plus I am glad to have had the chance to maintain a closer contact with friends and family for however short a time… it seems that physical proximity (and cheaper rates for EU-EU phone calls:)) still matters in today’s world, after all.

The most important thing for us was to be together, which we managed quite successfully;) My coolest experience was witnessing the booming social life the citizens of Santander appear to have: instead of staying at home watching their TV-s or browsing their internet; Santanderians (I’m gonna make it a thing) hang out with their real-life friends instead. And this applies to every age group from the very young to the very old! Kudos, Spain, I hope you have some more such pleasant surprises in store for us in May…

Overall, it seems that our good old Europe still has a thing for me and I think I can safely say that it’s mutual!:)

A part of the story in pictures: