Az emberekről, 1. rész

Ahoy mindenkinek!

Sikerült már a harmadik hét letelte előtt elúsznom, juhé! Mindemellett természetesen nem feledkezhetek el a barátaimról, na meg jól is esik a több 100 oldal (egyetlen alkalomra egy tárgyból) olvasása mellett egy kis írás. Többen kértétek, hogy írjak azokról, akik körülvesznek, így ezúttal majdnem kizárólag az emberekről lesz szó.

A koleszos arcokkal lógok a legtöbbet, ami bizonyára nem lepi meg volt vagy jelenlegi kollégista barátaimat.

Véletlenül úgy alakult, hogy a legjobb arcok pont a szomszédaim:) Az egyikük indiai és Pankaj-nak hívják (az utolsó betű a cs és a zs között van valahol kiejtésben). Kicsit fura néha, de ez szerintem elsősorban a kulturális különbségeknek tudható be. Biztos én is fura vagyok neki. Hozott magával 4 kg fűszert Indiából, anyagilag otthonról elég jól el van eresztve (de ezzel egyáltalán nem hivalkodik), laza, jó fej és nyugis arc. 22 éves és biomérnöki mesterszakra jár.

A szembeszomszédom pedig Tim, aki helyi, azaz Nebraskából származik, bár az északi teljesen rurális tartományok valamelyikéből. Ő is 22 és 4 évet szolgált a seregben (azt már érzem, hogy ez Amerikában máshogy működik, mint a világ legtöbb országában), így most kezdi csak az egyetemet. Vékony, sötét hajú igazi farmergyerek. Jó humora van és megfelelő iróniával fordul a saját népe felé (ez egyébként egyáltalán nem ritka). Inni is szeret elvileg, bár ezt még nem nagyon próbáltuk ki (Pankajzsal 2 napja megszegtük a törvényt, amikor megittunk a szobájában fejenként egy sört).

Rajtuk kívül még egy csomó jó arc ember lakik itt, nagyjából fele-fele arányban amerikaiak és külföldiek. Egy német meg egy brazil lánnyal szoktunk még spannolgatni, nem hatalmas partiarcok, de jó fejek. Főzni is tudnak, amint az már többször kiderült. Ha már itt tartunk: ma volt nálunk vendégség, amire a koleszon kívüli arcok közül kevesen jöttek el, de így is voltunk vagy 15-20-an. A menü: magyaros bableves, kínai ’dumpling’-ok 4-féle töltelékkel, kukoricakása és zöldséges marhahús (német módra).

Ha már kínaiak: belőlük van bőven. Angolul nem nagyon tudnak – tisztelet a kemény 1 kivételnek – de aranyosak és nem csak egymással lógnak, bár főleg azért igen. Néhány amerikai srác érdemel még említést, pl. Jonathan, a szomszédom, akinek baromi jó fanyar humora van (igazi lázadó keresztény neveltetésű csávó; ahogy ma megtudtam, tegnap a város legnagyobb könyvesboltjában átpakolta az összes bibliát a vallás-szekcióból a ’fikció’ szekcióba); na meg Martin, aki ¼ részben szamoai, fekete, román és indiai. Ghulam egy afgán arc, akinek 2 kis gyermeke van otthon és szerető felesége (őszintén nem tudom, hogy bírja, kérdeztem, de ő se tudta megmagyarázni), amúgy szaktársam és jókat lehet vele dumálni.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell még említenem a talán legviccesebb lakókat: a hármasikreket. Nagyon durva és számomra teljességgel felfoghatatlan, hogy miért járnak ugyanabba a városba, ugyanarra a szakra ugyanazon az egyetemen… de ha már így van, könyörgöm, miért laknak UGYANABBAN A KOLLÉGIUMBAN?? Egyébként igazi parasztok a szó közepesen sértő értelmében. Nincs velük gond, nem ártanak senkinek, de ők testesítik meg a tipikus amerikai sztereotípiákat: szarnak a szelektív szemétgyűjtésre (pedig ott állnak a kukák a kommunális mellett 1 méterrel) és általában mindenre és mindenkire; nincs egy jó szavuk senkihez, csak a country-t szeretik, nem tűnnek túl okosnak és nagyon fura a hozzáállásuk.

A múltkor beerpongoztunk Timmel (majd egyszer erről is írok, ha jobb leszek benne), az egyikük arra járt és az egyik rosszul sikerült dobásom láttán csak annyit mondott: „Hát ez szánalmas volt”, villantott egy félmosoly-szerű vigyort és elment. Én jól szórakoztam:)

Rajtuk meg néhány egyéb fura emberen kívül azonban – ahogy erre számítottam is – abszolút jó tapasztalataim vannak az amerikaiakkal. Kedvesek, nyitottak és segítőkészek. Kíváncsian várom, hogy még többüket megismerjem!

A nem koleszos arcokról majd később írok, ez a bejegyzés már így is meghaladta a normál ’kattintok és belenézek’ határt (valószínűsítem, hogy a legtöbben el se jutottak idáig az olvasásban, akik igen, azoknak gratulálok, szóljatok, ha hazaértem és veszek 1-1 Kőbambit/egyéb sört/üdítőt). Összefoglalva elmondhatom, hogy jól elvagyok itt és nincs panaszom a szociális életre. Barát-alapanyaggal még nem találkoztam, amin nem stresszelek sokat (hál’Istennek barátaimnak itt vagytok már ti); de haver akad bőven.

Üdv Lincolból!